Az oldal szövegének és képeinek forrása: portal.debrecen.hu

A város történelme

Debrecen környéke már az ókorban is lakott hely volt. Az időszámítás utáni nyolcadik évszázad végéig vándorló életmódot folytató magyar nép Közép-Európába érkezéséig (a honfoglalásig) sok-sok nép (vandálok, gótok, szarmaták, gepidák, avarok, bolgárok) lakta, uralta e tájat. A mai Debrecen pereme gyakran volt nagy birodalmak, népek közötti határvidék. A város északi részén lévő Nagyerdőben és a keleti erdős pusztákon megtalált Ördögárok is nagy határvédelmi rendszer része volt. (A védővonalat képező mély és széles árok - amelyen az átjutást az oldalába és mélyébe beásott kihegyezett rönkfák akadályozták - egy kis rekonstruált része ma is látható a városból keletre, a Vámospércs felé vezeto út déli oldalán, a "Zsuzsi" erdei kisvasút csereerdői megállójánál.) A négy égtájat összekötő utak találkozásánál több falu összeolvadásából létrejött Debrecen településtörténete a honfoglalás utáni évszázadokban alig ismert.
1693-ban - sok-sok szolgálat, adomány elismeréseképpen - Magyarország szabad királyi városai közé emelte Debrecent I. Lipót. A kiváltság törvénybe iktatásáról szóló, 1715. évi 108. törvénycikk egyik passzusa nyomán, két és fél évszázad kényszerű távollét után visszatért a "kálvinista Rómába" a római katolikus egyház. A város által adományozott templomtelken a piarista szerzetesek vállalták a missziót és hamarosan felépült templomuk is, a mai Szent Anna-székesegyház.
Az első világháború, az azt követő forrongások, a román megszállás, majd a világháborút lezáró békediktátummal kialakított országhatárok között Debrecen - történelmében nem először - az ország szélére sodródott. A megváltozott körülmények között a gazdasági válság, az eladósodásból való kilábalás egyik kiútját a külkapcsolatok, a turizmus fejlesztésében látták és találták meg a város vezetői. Ennek keretében került sor a húszas-harmincas évek során a Nagyerdő parkerdejének nagyszabású rendezésére, fejlesztésére, benne az oktatást, gyógyítást, gyógyulást, pihenést, sportolást, kegyeletet szolgáló létesítmények megvalósításával (egyetemek, klinikák, fedett uszoda, Magyarország első stadionja, az erdei köztemető). Jó kezdeményezésnek bizonyult a városi tulajdonú óriáslegelő, a Hortobágy mint turisztikai látványosság bekapcsolása a nemzetközi turizmusba. Ekkor fejezték be - többek között - az egyetem építését is.

Címer

Debrecen első ismert címere (1560), már a reformációra utal: fő alakja a jobb lábával zászlót tartó bárány, mely hátrafordulva a zászlóra tekint. Az 1693-ban adományozott címer továbbvitte e hagyományt, de a főalak gazdag heraldikai kiegészítést kapott.
Az aranyrúdon függő zászló a helvét hitvallás szimbóluma, a két könyv, amelyen a bárány áll, az Ó-és Újszövetséget jelképezi, s utal a "könyves" város kultúrájára is. A középen emelkedő pálma életfa-motívum, de a szilárdságot, az ellenálló képességet is kifejezi, s érzékelteti a történelmet: a környéket ért pusztító háborúkban úgy állt a város, mint sivatagban az oázis. A főnixmadár a hányatott sors allegóriája: akárcsak a hamvaiból újjászülető csodás madár. A város egyre dicsőségesebben újul meg a pusztító tűzvészek után. A Nap a halhatatlanság és az erő szimbóluma.
A város és a református egyház szoros kapcsolata révén ez a címer lett a Református Világszövetség (1877) megalakulása előtti években a magyarországi református egyház egységes jelképévé. Kiegészítésül a reformáció bibliai igéje került rá: "Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?

Városunk nevezetességei

Református Nagytemplom

Debrecen jelképe a Református Nagytemplom. Móricz Zsigmond szavaival élve: ".két tömör tornyával mint hortobágyi bika, szembenéz az idővel." Oláh Gábor hatalmas termetű cívishez hasonlította.
A város szívében, a Kossuth téren látható a legjellegzetesebb magyarországi klasszicista építmény, a Nagytemplom, mely helyén a nagyhírű botanikus, Diószegi Sámuel szerint már a 12. században is templom állt, ami az egyik tűzvészben leégett. Vannak, akik úgy vélik, hogy a tatárjárás idején is elpusztult egy kisebb templom, de erre nincs bizonyíték. Az 1980-1981-es ásatások a 14-15. századi Szent András templom északi sekrestyekápolnája alatti - bizonyára román stílusú - templom maradványait hozták felszínre.
Ez a templom 1564-ben leégett, s csak 1626-1628-ban építették újjá Bethlen Gábor anyagi segítségével. A Kistemplom felépítése után az András-templomot "öreg" vagy "Nagytemplomnak" nevezték. Harangját 1636-ban kapta. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem a császáriaktól zsákmányolt ágyúk ércanyagából két 60 mázsás harangot öntetett Johann Regner gyulafehérvári mesterrel. Az egyiket Debrecennek, a másikat Kassának ajándékozta. A harangnak vörös téglából külön tornyot építettek, ez volt a Verestorony.
1802-ben megint leégett a templom. A Rákóczi -harang lezuhant, s hozzá nem értő kezek locsolni kezdték. A harang megrepedt, s elvesztette hangját. 1875-ben öntötték újjá, ekkor vágták ki belőle a Rákóczi család címerét, melyet ma a Kollégium Oratóriumában őriznek. A Rákóczi harang az új Nagytemplom nyugati tornyába került.
Péchy Mihály mérnökkari őrnagy, a kollégium egykori diákja kupolás templomot tervezett, s többször is átdolgozta a Kollégium kérésére. A nagyszabású terv kivitelezésére nem tellett a városnak. Thaler József kamarai építész tervét valósították meg, mely a régi alapok felhasználásából indult ki. 1805 és 1809 között elkészültek a falak. Az első istentiszteletet már 1819-ben megtartották benne.
A kelet-nyugati mellékhajók 55 méter hosszúak, s 15 méter szélesek. A berendezést Kiss Sámuel kollégiumi rajztanár tervezte, az úrasztalt Dohányosi József debreceni asztalos, Kossuth karosszékét Derecskei József és felesége adományozta a templomnak. A padok - helybeli mesterek munkái - 3000 embernek kínálnak ülőhelyet. A II. világháború idején gyújtóbomba találat érte az épületet, melynek központi része és a nyugati torony tetőzete is leégett.

Református Kollégium

Debrecen életével több, mint 4 és fél évszázadon át összefonódott a reformáció, így az "ország iskolájának" nevezett Református Kollégium kiemelkedő szerepet kapott. A Kollégium működését 1538-tól számítják. Szellemi alapjait azok a professzorok rakták le, akik a Németalföld, Németország, Anglia egyetemein tanultak.
A Kollégium önkormányzat révén működött. A "coetus" - a diáktársadalom - feje a "szenior" volt, aki irányította és ellenőrizte az ifjúság életét. A rektor-professzor a tanulmányokat vezette.
Az Ó-Kollégium épülete 1564-ben leégett, de bizonyára hamarosan újjáépítették, mert nemsokára ismét oktattak benne. A diákok életét 1657-től iskolai törvények szabályozták. Hajnali 3-kor keltek, s este 9-kor feküdtek le, a közbeeső időt tanulással, főzéssel, télen fűtéssel töltötték.
A Kollégiumban a legalsó szinttől a legfelsőig tanítottak. 1848-ig kevés professzor dolgozott az intézményben, ők csak akadémiai fokon tanítottak, feladatuk volt a diákok lelki-szellemi irányítása. Alsóbb fokon az akadémikus diákok legjobbjai oktattak. A Kollégium mintegy 200 partikulájával (rész-iskola) olyam szellemi centrumot hozott létre, ahol az ország legfényesebb elméi gyűltek össze századokon át. A rendszer jól átgondolt tehetségkutatás és - gondozás volt. Az anyaiskola a református városi és gyülekezeti iskolákat tanítókkal, tanárokkal, rektorokkal, lelkészekkel, tantervekkel, tankönyvekkel és tanszerekkel látta el.
A partikulák diákjai közül kiválogatták a legtehetségesebbeket és a Kollégiumba küldték. Számos szegény, de tehetséges diák kapott itt tanulási lehetőséget, szállást, élelmezést - takarítás, ételhordás és más szolgálatok fejében. Évente több száz, néha 500-600 szegénydiák élt az Alma Materben.
A legációkon - karácsony, húsvét és pünkösd alkalmával - egy-egy öreg diák prédikált, a kisdiák kísérte, hogy elbeszélgessen a gyülekezet tagjaival, akik megjutalmazták a diákokat és átadták nekik a Kollégiumnak szánt adományokat. A szupplikációra, a természetbeni adományok összegyűjtésére aratás és szüret után mentek a diákok.
A Kollégiumot mindig is támogatta a város, de a költségek 80 százalékát a gyülekezetek adták össze. Amikor Mária Terézia megtiltotta, hogy a várost és a gyülekezetek támogassák az intézményt, sorra születtek az alapítványok, külföldi egyházak is támogatták a Kollégiumot.
Falai között nem csak tanítókat s lelkészeket neveltek. Olyan műveltséget adott, mellyel a végzettek folytathatták tanulmányaikat, beállhattak városi jegyzőnek, elmehettek jurátusnak (jogász), mérnöknek, orvosnak vagy tiszttartónak. Itt nevelődött a város vezetősége és kereskedő rétege is. A reformáció idejétől kezdve Németország, Svájc, Hollandia, Anglia egyetemein töltöttek 2-3 évet a diákok, majd hazatérve terjesztették tudásukat.
A Kollégium révén Debrecen tehetségeket, "kiművelt emberfőket" adott az országnak. Ezért vált "az ország iskolájává", Debrecen pedig Huszár Gál szavaival szólva "Magyarország és Erdély világító lámpásává".
A földrajz, a történelem, az orvostudomány, a természettudományok hazai viszonylatban az elsők között kaptak helyet a tantervekben. A tanítási nyelv a 19. század elejéig a latin volt. Ez biztosította az európai tudományos élettel a kapcsolatot. A kollégiumi istentiszteletek nyelve és a partikulák alsófokú iskoláinak nyelve a magyar volt. A Kollégium virágkorának a 18. századot tartják, ebben az időben dolgoztak ott a leghíresebb tudósprofesszorok. De ez volt a Habsburg-hatalom Kollégium ellenes intézkedéseinek a kora is. A diákönkormányzat fokozatosan professzori felügyelet alá került. Mária Terézia pedig még a diákok külföldre jutását is megnehezítette.
Az 1739-ben alakult Kollégiumi Kántus magas fokra emelte az egyházi éneklést. A Rézmetsző diákok társasága 1790. és 1815. között térképekkel, szemléltető eszközökkel gyarapította a tankönyvirodalmat.
1901-re elodázhatatlanná vált az épület felújítása. Péchy Mihály, a kollégium egykori diákja megtervezte a déli szárny újjáépítését. 1802-ben, a pünkösdi vakáció alatt a tűz elpusztította a régi épületet. A szünidőt ott töltő szenior és néhány diák önfeláldozóan mentették a könyvtárat, a levéltárat, a fizikai szertár anyagát, a tantermeket. Az épen maradt helyiségekben, a tantermekben átalakított diák-és tanárlakásokban szeptemberben megkezdődött a tanítás.
1803-1816 között Péchy Mihály tervei alapján megépült az új Kollégium. Az Ó Kollégium épületét lebontották, s 1870-1874 között a pesti Vasél Lajos építész tervei szerint egybekapcsolták a két épületet. Így nyerte el mai szabálytalan négyszög alakját.

Csokonai Színház

Visszatérve a Csapó utcából nyílik a Burgundia utca, mely a kelet-francia Burgundiából idetelepült kereskedőkről kapta a nevét. A jobbra nyíló Balaháné utcát a "nemzet csalogányáról" nevezték el. A színésznő 1866 és 1871 között játszott a debreceni színházban. Az utca a Liszt Ferenc utcába torkollik, mely végén a Csokonai Színház áll.
Az első színtársulat, valószínűleg Kelemen Lászlóé, 1795-ben jött a nagyvásárokra. 1798-ben Wesselényi Nemzeti Játékszín Társasága tartotta itt előadásait. 1825-ben Petőfi későbbi barátja, Megyeri Károly és társulata a Kossuth utca sarki Vargaszínben játszott. Az épület 1835-ben használhatatlanná vált, s a város eladta, a pénzt színház építésére tette félre.  Az előadások évtizedekig egy közeli magtárban folytak.
A város először Ybl Miklóst kérte fel a színház tervezésére, de terve meghaladta a város anyagi lehetőségeit. Ybl ráállt, hogy másik tervet készítsen, ám amikor megtudta, hogy Szkalniczky Antalt is felkérték, visszalépett. Így Szkalniczky terve valósult meg 1861-1865 között.
A színház homlokzatát eredetileg két allegorikus nőalak és hat költőszobor díszítette, valamennyi Marschalkó János műve, aki a Lánchíd alkotójaként vált ismertté. A szobrok megsérültek, így az allegorikus nőalak helyébe Antal József Melpomené figurája és Boldogfalvi Farkas Sándor Terpszikhoré szobra került.
Az új költőszobrok alkotói: Petőfiét Szabó Iván készítette, Csokonaiét Várad Sándor, Vörösmartyét Kamotsay István, Kölcseyét Ungváry Lajos, Kisfaludy Károlyét Soproni Stöckert Károly. Az épület előtt neves igazgatóinak, Horváth Árpádnak és Téri Árpádnak a szobra áll, Berky Nándor és Török Richard alkotásai láthatók.
A színpadnyílás felett Telepy Károly, debreceni születésű festőművész örökítette meg a magyar színészet korai korszakának Debrecenben is fellépő nagyjait: Szerdahelyi József, Megyery Károly, Fáncsy Lajos, Kántorné Engelhardt Anna, Lendvay Márton, Szentpéteri Zsigmond és Udvarhelyi Miklós portréi figyelhetők meg.
1865. októberében  a megnyitón a színházköszöntő prológust Jókai Mór írta, s felesége Laborfalvy Róza szavalta el. A Bánk bánnal tisztelegtek az új színház előtt. A teátrumban az állóhelyekkel együtt 1800-2000 főnek jutott hely. A 20. század elején az állóhelyekre is páholyokat építettek, így a férőhelyek száma 600-ra csökkent.

A város főbb intézményeiről bővebb információt honlapjaikon érhetünk el:

	Aquaticum Debrecen
	Csokonai Színház
	Debreceni Egyetem
	Déri Múzeum
	Fazekas Mihály Gimnázium
	MODEM
	Református Nagytemplom *Nem rendelkezik saját honlappal
	Református Kollégium

Az oldal megtekintéséhez ajánlott minimális felbontás: 1024 x 768